Mi lesz veled, magyar szőlő?

A magyar szőlészet jövője ma már nem elsősorban a fajtaválasztáson, a borászati stílusokon vagy a piaci trendeken múlik. A valódi kérdés sokkal nyersebb: képes-e az ágazat megvédeni saját termőterületeit, vagy hagyjuk, hogy a fertőzések, az elhanyagolt zártkertek és a klímaváltozás együtt lassan felszámolják azt, amit évszázadok alatt felépítettünk.

A láthatatlan ellenség már köztünk van

Az amerikai szőlőkabóca 2006 óta jelen van Magyarországon, a szőlő aranyszínű sárgaságát okozó fitoplazmát pedig 2013-ban azonosították. Ma már egyik sem elméleti veszély: aktív, terjedő, bejelentésköteles járványkockázatról beszélünk. A betegség könyörtelen – a fertőzött tőke menthetetlen, csak kivágással lehet megállítani a további terjedést.

A probléma súlyát növeli, hogy a kabóca közvetlen kárt alig okoz, így könnyű alábecsülni a jelenlétét. Valójában azonban biológiai fegyverhordozóként működik, amely egyik ültetvényről a másikra viszi át a fitoplazmát – különösen ott, ahol nincs következetes növényvédelem.

Zártkertek: az ágazat Achilles-sarka

A magyar borvidékek egyik legsúlyosabb strukturális problémája az elhanyagolt zártkertek tömege. Ezek a gazdátlan, sokszor örökösödési viták miatt parlagon hagyott területek járványügyi inkubátorként működnek. Itt zavartalanul telelnek át a kabóca tojásai, itt maradnak fenn tünetmentesen a fertőzött alanyok, és innen indul újra és újra a fertőzési hullám.

Ebben a helyzetben a professzionálisan művelt ültetvények is védtelenek. Hiába a precíz permetezés, a modern géppark vagy a drága hatóanyag, ha a szomszédos domboldal folyamatos fertőzési nyomást jelent. Ez nem egyéni mulasztás kérdése, hanem közösségi kudarc.

Klímaváltozás: gyorsuló válság

A megváltozott éghajlat tovább élezi a helyzetet. Az enyhébb telek kedveznek az áttelelő kártevőknek, a csapadékos–meleg időszakok pedig robbanásszerű fertőzéseket idéznek elő. A permetezési fordulók nehezebben tervezhetők, miközben a hatóanyag-kivonások folyamatosan szűkítik a gazdák mozgásterét.

Ökológiai művelésben a helyzet még összetettebb: kevesebb engedélyezett készítmény áll rendelkezésre, ezért a megfigyelésen alapuló, pontos időzítésű védekezés létkérdéssé vált. Sárga ragacslapok, rendszeres növényvizsgálat, jól beállított kijuttatási technológia nélkül a védekezés hatástalan.

Mit lehet tenni – és mit kellene?

A szakmai ajánlások világosak:

• a kabócapopuláció tartós visszaszorítása,

• a fertőzött tőkék gyors bejelentése és eltávolítása,

• az őszi és tavaszi olajos lemosó permetezések következetes alkalmazása,

• a metszési nyesedék szakszerű kezelése,

• a kivadult alanyok, bálványfa, iszalag és egyéb fenntartó gazdanövények eltávolítása,

• valamint az összehangolt védekezés a szomszédos területekkel.

De mindez nem működik országos koordináció nélkül. A szőlő aranyszínű sárgasága nem áll meg a telekhatáron, és nem érdekli, hogy ki főállású termelő, hobbitulajdonos vagy örökösödési perben álló birtokos.

Közösségi felelősség, politikai döntések

A magyar szőlészet jövője nem pusztán agronómiai kérdés, hanem társadalmi és szabályozási kihívás. Ha az elhanyagolt területek tulajdonosai továbbra sem vonhatók felelősségre, akkor a passzivitás de facto szabotázssá válik az egész ágazattal szemben.

A hegyközségek megerősítése, a kényszerhasznosítás lehetősége, a járványügyi intézkedések következetes végrehajtása nélkül a jelenlegi folyamatok megállíthatatlanok lesznek.

A kérdés már nem az, hogy akarjuk-e

A kérdés az, hogy meddig engedjük még, hogy a fertőzések, a gondatlanság és az alkalmazkodás hiánya felőrölje a magyar dűlőket. A szőlő aranyszínű sárgasága figyelmeztetés: ha nem tanulunk meg egységben gondolkodni, akkor a jövő szőlészetéről már nem stratégiákat, hanem veszteséglistákat fogunk írni.

A magyar borkultúra túlélése nem technológiai csoda kérdése. Egységes fellépés, felelősségvállalás és következetesség kell – most, nem holnap.